Mikor álmomban lassìtva futok ès követnek, de gyorsabban és már feszìtek, de csak lassulok maximumon is ès fáj, hogy gyengébb vagyok àlmaimban ,mint itt az èletben. Ez a gondolat gyengìt, hogy amit érzek, az rengeteg de mègis kevès.
Ès menekülök egy egyszerű megoldás elől, ami pùpkènt hátamon, mint èhező páncèlosbogár kùszik agyamig, majd kiolt 6 másodperccel azutàn hogy megigèrtem, hogy örökké szeretni foglak te èlet.
De senkit nem èrdekel semmi igazábòl.
Legyen mindig valami. A többi nem èrdekes. Csak legyen. De, hogy mi, vagy milyen, az már csak a “fèlelem után” első rèsze. Mi van, ha egyáltalán nem lesz semmi ? Vagy ha kilèphetnèk az ajtòn, vajon jobb a szar ami van, vagy jobb a semmi, ami nincs?
Pènz nèlkül èlni, vagy kutyának lenni ? Simogatnak, etetnek, becèzgetnek, aztán egyszer csak vège. Közben meg nem éltünk. Nem haladtunk. nem történt SEMMI.
Buksibòl sem egy van. Több milliò. Ha egy elpusztul? Senkit sem èrdekel. Nem egyéni probléma.
Sosem tudom meg ,mi törtènik, amikor halott kutya sebessèggel futva beèr aki kerget. De nem biztos ,hogy gonosz aki követ. Csak lehet tùl erőszakosan jön, vagy akar.
Kergetett már a szerelem, a hozzátartozòm.
Ès tudjátok mit? Mindig belegondoltam, hogy èn felelősèggel tartozom e azért, hogy ez történik, hogy én hibás vagyok és azért kergetnek.
De nem. Rossz indulattal jött mindig. Nem volt fegyverem. Nem volt tempòm. Se erőm, se rugalmasságom. Bántott.
Beszèlni tudok. Olyan mondatok hagyták el a számat, amièrt elìtéltek volna emberi jogok bìròságán, vagy megtapsolnak érte, hogy milyen szép dolgok hagyjàk el a hatalmas számat.Igazábòl ezek a mondatok nem mindig jutnak eszembe később, de mindig valami hatalmas sértés vagy dicséret a lényegük. Sosem volt jó. De néha dícsérettel próbáltam megfizetni, hátha nem bánt akkor annyira. De nem .
A legutolsò megmaradt.
Oda temetlek, ahova valò vagy: Sehova
A legfurcsább az volt ,hogy egyedül futottam, lassultam, minden stimmelt, de nem volt mögöttem senki és semmi. Még ha gondolkodtam is rajta, hogy ki kerghethetne, akkor sem jutott eszembe.
Valòszìnüleg azért, mert akire gondolhattam volna, vagy kergetett idáig, az annyira jelentéktelen már, vagy annyira kihomokosodott a rétemben, hogy már szidni, vagy félni sincs kedvem tőlük.
De akkor kinek szòlt ez a frappàns, sùlyos, eltökélt, bár emberileg teljesen elledék mondat?
Nem tudom. De magam sem tudom kinek kìvánnék ilyet. Rosszul éreztem magam ezért és tetszett is a mondat.
Ez olyan emberi dolog. Szeretni a szart. Nyammogni a csimbòkokon, fanyar pofával szürcsölve a levét, hogy a következő falat hátha más lesz. Hátha jobb. De nekünk már az is elég ,ha máshogy szar. De se hal, se lát.
Azt hittem, ez csak addig tart, amìg meg nem tanuljuk egy – két alkalommal, de sajnos az a tapasztalatom, hogy imádjuk magunkat halálra hazudni és szívatni ezzel. Gyenge dolog. De hát fèlni is könnyebb ,mint legalább egy kicsit foglalkozni vele. Megijedni meg pláne nem akar senki.
Nem ,inkább mentsük meg a szart. Legalább az van, megtartható. Jò étvágyat.
Hogy mièrt kell sokszor becsukni a szemünk ilyenkor? Hogy lássunk, ne csak nézzünk. No nem azért, hogy ne vegyük észre ami történik!
Csak becsukom a szemen ès látok. Nem nézek! Ìgy születik meg sok mindem. Azért, mert figyelünk rá. Magunkra. Beszélünk bentről ki, kintről be. Ennyi. Oda kell figyelni. Hisz ezek vagyunk mi. A saját félelmeink, saját futásunk, saját fantáziáink, saját megoldások. Nem kell ehhez se szuperhősnek, se aggresszìvnak, vagy szòkimondònak lenni. Semmi extra nincs benne. Van egy tudatunk, meg egy testünk. Egyik kihat a másikra, tisztìtják egymást, vagy rombolják. Egyik a távirányìtò, másik a felfogò, materiálisan befogadò.
Nem egy nagy találmány.
Itt jöhetne az a szòcska, hogy DE.
Na ez a megmagyarázás.
De nyugodtan. Nyomjátok csak magatoknak, másnak. Pontosan ìgy kell hazudni. Gratulálok. Ehhez csatlakozik: Azért , mert, az történt, izé, stb.
Bazdmeg a kisgyerekek mondanak ilyeneket.
Meg a sok òvodás.
Sőt. Még ők sem. Gyerekek nem hazudnak így. De lehet ,hogy sehogy sem. Valahonnan tanulják.
Meg a sok felnőtt, akik nem vállalnak felelősséget se magukért, se màsokért.
Tehàt, akkor egyàltalàn minek ìrom ezt ide?
Senkit nem érdekel semmi… Csak nehogy elvesszen az éterben, s úgy maradjon, mint egy hópihe, aki nem tudja mi lesz vele ezután! Pedig ennél sokkal erősebb az ember és hé! Az a hópihe is hópihe marad, akárhova is megy. akárki is bántja, szereti, fújja, löki, tolja, akkor is ! Teremtsük meg magunkat, akkor is ,ha nem olyan helyen vaguynk, amit megszoktunk!
Vagy!?
Vagy hagyjuk az egészet a fenébe, nem akarok én megmondani itt semmit. Aki ezzel el van, tegye, vigye. Akinek nem jó, az gondolja meg mennyi lehetőség van magában, ahhoz képest, amibe taszítja magát ilyenkor, hogy ő nem jó, ő azért fut álmában mások elől, azért menekül, azért hagyja ,hogy szar legyen, mert mi van ,ha még ennél is van lejebb.
persze ,hogy van. De nem ez a cél, tehát ez nem következhet be.
Akarjuk szeretni magunkat. Szeressünk akarni magunkkal. Nem olyan nehéz. Zseni az tud lenni, aki nem akar az lenni. Megszállottan önmaga akar lenni. Nem olyan nehéz. Leírva még könnyebb nem ?
De most komolyan, nem általánosìtani szeretnék ,de valahol az ember tragédia és zseniàlis lény egyszerre. Bűnös és ünnepelt.
És itt csaltakoznék be a post legelejével.
Itt jön a mondatom. Pedig én szeretek.
Oda temetlek, ahova valò vagy: Sehova.
Hát bűnös és ünnepelt lehet ez is. Ilyet nem mondunk senkinek. Viszont ha már ez a mondat megfogalmazódott bennem, és megrágtam és kiköptem és analizáltam ,hogy mi alapján van összerakva, akkor azt kell mondjam, hogy szép. Undorító, de szép. És hogy nekem miért jut ilyen eszembe?
Én is tényleg csak ember vagyok.
Én is álmodni szoktam. Csak én magammal álmodok, nem azzal ami lehetnék. Vagy ami lehetne.
Keljetek fel. Ne féljetek. Nem szólhat erről az élet.
Nem titkolt dolog, hogy írok zenéket, és igazából ez a témakör ihletett meg, mikor ezt kreáltam. Nyugodt dolog, bájos, gyermeki, néha félelmetes, de bele kell vágni.
It’s a Journey!
Jó éjszakát, jó hallgatást! Szerintem ennek így kell kinézni ( pontosabban ilyennek kell hallani azt ott benn)!
Ne féljünk az agyunktól, se a kívánságainktól, hanem tegyük bele magunkat, és a semmi is jobb lesz, mint a rossz.
Csak az érzi magát rosszul, aki rosszul akarja magát érezni!
Hajrá! Tegyünk magunkért és álmodjunk vele!
Csúzli az élet 